Fels(ül)ő - oktatás

 

Mikor kezdtem a főiskolán, az intézetben akkor vezették be a kreditrendszert. A felsőbb évfolyamok fújoltak is rendesen, mert ők még kibukhattak egy-egy sikertelen vizsga után, míg mi csúsztathattunk akár évekig is egy-egy tárgyat. Komolyan vettük a tanulást így is, de tény, hogy nem lebegett felettünk az a szigorúság, hogy már pedig ezen a vizsgán át kell menni. Aztán jött egy másik rendszer, aztán ismét másik, és megtapasztaltuk, hogy a változások nem mindig jók.

 

Államvizsga tantárgyból a tanár kiírta a vizsgaidőpontokat. Kemény tantárgy, négy kérdés, a válasz rá négy esszé, az majdnem szóról szóra, hatalmas bukási arány. Ez utóbbit hoztuk is rendesen, talán ketten mentek át az utolsó vizsgán. Nem baj, majd jövőre felveszem vizsgatárgyként. Beiratkozásnál meg is tettem, viszont ahhoz, hogy a főiskolát emberi időben fejezhessem  be, szükség volt egy engedélyre, miszerint párhuzamosan tanulhatom az adott tárgyat, valamint a ráépülőt is. Eszembe sem jutott volna a lehetőség, amíg nem találkoztam emberekkel, akik megtették. Kértem én is, de én nem kaptam engedélyt.

 

Az iskola, valamint az intézeti igazgató joga eldönteni, ki élhet a lehetőséggel és ki nem, ezzel egyet értek - a 95%-os bukási arányú vizsgával viszont kevésbé.

 

Ha mégis megkaptam volna az engedélyt, két félévnyi szakirány, valamint három tárgyam lett volna hátra.

 

Így, hogy nem hagyták, öt félévet kellett volna végigvinnem, hogy diplomát kapjak.

 

Ám mivel azóta is változott a rendszer, már a szigorlataim sem érnek semmit, és - passzív hallgatóként - lassan nyomon sem tudom követni, hogy állok. Talán célszerűbb lenne újra felvételizni, és elölről kezdeni az egészet, ám akkor miért végeztem el hat félévet? Unalomból?

 

Valahogy elment a kedvem az egésztől.